Zell am See, azaz Das Wandernparadies der Weisssee-Gletscherwelt

Rendhagyó módon, most nem bringázással töltöttem a hétvégémet. Munkahelyemen mármár hagyomány, hogy évente több alkalommal is kirándulunk egyet, akár ezt csapatépítő tréningnek is hívhatjuk :).  A legutóbbi uticélunk: Zell am See -  Berghotel Rudolfshütte. Tátva is maradt a szám, mikor megláttam a weboldalát a hotelnek. Tehát a hely megvolt, márcsak időpontot kellett találni és leszervezni minden. Ez a feladat mindig az enyém:-) Több hetes szervezés után végre meglett az időpont, sikerült mindent leleveleznem a szállással - magyarul -, szereztem buszt, kötöttem biztosítást. Szóval elvileg eddig minden tökéletes :-)

Már hetekkel indulás előtt figyeltünk az időjárás alakulását, és a szálláson levő webkamerát, így nem ért minket váratlanul az ottani idő. Én sosem síeltem és sosem voltam ilyen helyen, így a ruhatáram sincs tele idepasszoló darabokkal. Egy alkalom miatt nem is akartam akkora költségekbe verni magam, így Apukám segítségével szereztem sí- és túranadrágot. Túrabakancsot azért vettem, hála a Decathlonnak és beszereztem egy 100%-ig vízálló kamáslit. Bringáskabátok pedig ilyen célra nekem bőven megfeleltek. Szóval ruha ügyileg is sikerült felkészülnöm. Nem is értem, hogy bírtam ennyi cuccot magammal cipelni :-D

Kolleganőm készített termoszban sok sok forralt bort, és rendelt pogácsát az útra, nehogy éhen és szomjan haljuk. Főnök azért pakolt még pár üveg röviditalt, biztos ami biztos:-)

Augusztus 4-én hajnali egykor (!!!) volt az indulás. Ez nagyon kegyetlen volt, de a majdnem 7 órás buszozás sem volt a legnagyobb élmény. Az sem tudtam hogy feküdjek. Ilyen örülnék, ha kicsit kisebb lennék, akkor jobban elférnék a buszülésen :-)

Fél 9-kor értünk fel a parkolóban egy 14 durva kanyart tartalmazó szerpentinen át - (bárcsak hoztam volna bringát, biztos feltekertem volna rajt, vagy két óra alatt...), ahonnan már csak felvonóval tudtunk csak továbbmenni, ugyanis a szállást máshogy nem lehet megközelíteni -  ez nem teljesen igaz, ugyanis 3 -4 órás gyaloglással és 800 méter szintkülönbség leküzdése után fel lehet jutni a felvonó használalta nélkül is :-). 

A legelső felvonókkal indultunk, 3 ember fért be kényelmesen egy cablecar-ba cuccokkal együtt. Ahogy haladtunk egyre feljebb és feljebb a felvonóval, úgy változott meg alattunk a növényzet és a környezet. Először még szépen csörgedező patakok, páfrányok uralták a hegyoldalat, aztán ezek kezdtek egyre jobban eltünedezni. Kezdett egyre kopárabbá válni a táj, egyre kevesebb lett a zöld növényzet, és megjelentek a hófoltok is. Aztán a hófoltok megsokasodtak és átvették az uralmat. Mindent beborírott a hatalmas fehérség. De mellette azért még csörgedeztek az apró patakok a hó olvadása miatt. Nagyon érdekes volt, hogy szinte pillanatok alatt átalakult mindent.

Nem sokkal később megérkeztünk a végállomásra a háromcsillagos Berghotel Rudolfshüttébe. Kívülről nagyon egyszerű épület, beülről pedig nagyon otthonos. Szobát talán kicsit kicsik, de tiszták, kényelmesek és szépek. A panoráma pedig az ablakból egyedülálló.

Többször felmerült benne a kérdés, hogy vajon hogyan építették ide a szállodát, meg a felvonókat, és a tó viztározóját. És hogy hoznak ide áramot, vizet stb... Ide valóban nem vezet fel út, nem bírom elképzelni, hogy csinálták...

Hamar megreggeliztünk, elkészítettünk a szendvicseket a túrához és elkezdtünk készülődni. Én például 3-szor öltöztem át, mire megtaláltam a megfelelő összeállítást :-) Először vastag túragatyát vettem, az nem volt kényelmes, meleg volt. Aztán sígatyát, az is meleg volt. Végül pedig felvettem az egyszerű túranadrágot a vízhatlan kamáslival, bízva abban, hogy ez lesz a tökéletes összeállítás. Többiek legalább jót röhögtek rajtam :-)

Túra előtt még így festettem...

Indulásra készen volt mindenki, így nekivágtuk a túrának. Nem sokkal később a szikrázó napütésnek nyoma sem volt és nekiállt esni az eső, majd sűrű köd lett. A csapat nagyobb része ekkor úgy határozott, hogy visszafordul. Én nem akartam, bíztam benne, hogy megjavul az idő és nem kapok majd tüdőgyulladást :-) Végül 7-en maradtunk a 14-ből. Az eső aztán valóban elállt, de addigra a nadrágom kamásli feletti része teljesen elázott, és mivel a kabátom sem vízálló, így éreztem, hogy a hátam és kezd vizes lenni. Szerencsére a bringástáskámhoz tartozik egy zsák, amit esőben rá kell húzni, így az nem ázott el, és a telefonom is túlélte benne az utat.

A terep egyre nehezebb lett: meredekebbek a sziklák és egyre több hóval akadályozott minket. Nem is amiatt aggódtam, hogy hogyan jutok fel a hegytetőre, hanem inkább a visszaút aggasztott :-) 

István, a boss, nagyon hajtott minket. Nem állhattunk meg sehol, menni kellett, mert különben kihülünk. Igaza is volt, de nekem már nagyon kellett volna enni és inni. Bringázásnál megszoktam, hogy óránként kell enni valamit :-)

Itt már kezdődtek a bajok ...

Egyre jobban fáradtunk, többeknek már mindene átázott, de nem adták fel, és jöttek tovább. Bár ennek az is az oka lehetett, hogy nem akartak egyedül visszaindulni, hátha nem találnak vissza :-)

Kb 2 óra mászással elértük az egyik csúcsot, a Kalser Tauernt, ahol egy kereszt volt, melynek mindkét oldalára helyeztek egy keresztrefeszített Jézust.

Hátborzongató volt fentről a kilátás, és valami csodaszép volt látni a felhők mozgását. A hegycsúson még csodásan sütött a nap, de a háttérben már gyűltek a sötétszürke gomolyfelhők. A színeknek ezt a játékát nem is lehet igazán leírni, de remélem az alábbi képpel világossá válik, hogy mit is szeretnék elmondani.

Ekkor hívtak minket a többiek, hogy merre vagyunk már. Nem is igazán mi érdekeltük őket, hanem az, hogy mikor érünk vissza, mert nálunk volt a pénz, így nem tudtak iszogatni a bárban :-D 

A többiek észrevettek távcsővel, forró rumos kakaóval a kezükben lestek minket, hogy éppen merre járunk. Ránk is zummoltak a fényképezővel.

Az őrült survivor-ok küzdenek fel a hegycsúcsra -  zummolt fotó a szállásról

Ismét kezdett elromlani az idő. Bár István még menni akart tovább, de azt már mi nem vállatunk be, így 5-en elindultunk vissza. Lefele már gyorsabban haladtunk, de óvatosan kellett haladni, ugyanis egy rossz lépés és kitörhetjük a bokánkat. A meredek részeken nem mertem lemenni, de találtam egy alternatív lejutási módszert. Lecsúsztam a fenekemen. Fu, mekkora élményt volt. Csúszás közben pedig kiabálltam, hogy SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉÉG!!! :-D 

Itt már mindenki nagyon fáradt volt, egyre lassabban haladtunk, alig vártuk, hogy visszaérjük a hüttébe. Ismét elkezdett esni a eső, ez már nekem is nagyon betett, mert már csavarni lehetett a kabátomból a vizet és fáztam is.

Több órás séta után végre visszaértünk a jó meleg szállásra, ahol a többek megtapsoltak, hogy végigcsináltam és úgy néztek rám, mint egy túlélőre :-) Nem igazán volt kedvem élménybeszámolót tartani, inkább rohantam a forró zuhany alá és átöltözni. Életmentő volt :-) Utána pedig elfogyasztottam két börge Stroh rumos kakaót :P

Délután kicsit időztünk a bárban, majd a medence mellett. Akartunk szaunázni is, de letettünk róla, mivel ott ruha nélkül szokás, én meg olyat nem vagyok hajlandó  :-)

Esti vacsora nagyon finom volt, jókat beszélgettünk és iszogattunk. Kaptunk egy külön felszolgáló fiút, aki erdélyi magyar volt. Sokat beszélgettünk vele, hogy milyen úton-módon került ide, és mióta van itt. Még a műszakja lejárta után is ottmaradt társalogni velünk. 

Nekem már kezdett nagyon végem lenni. Na nem az alkoholtól, hanem a fáradtságtól. Így hamar lefeküdtem aludni az emeletes ágy felső szintjére. Éjjel ezzel meg is gyűlt a bajom, amikor a mosdóban indultam és lemásztam az ágyról a sötétben, és beleléptem a Timi táskájába :-)

Másnap nagyon szép idő volt, így elindították a felvonót a hegycsúcsra. Olcsónak nem igazán mondanám a felvonót, de nem baj, megéei. Viszont így a többieknek is lehetősége nyílt feljutni oda, ahova mi előző nap több órás gyaloglás után feljutottunk. 10-15 perc alatt fel is értük. Nem volt most fagy, így nekem nem ragadt oda a nyelvem a felvonóhoz, mint a Dum & Dumber-ben :-D

Annyira jó idő volt és meleg, hogy még pulóvert sem igazán kellett felvenni. Kicsit sétálgattunk fent, és természtesen a hógolyózás sem maradt el.

Az egész hegy tele van látnivalóval. Szinte minden kisebb szikla után van valami érdekes: egy hegyi tó, egy patak, vagy éppen egy kőrakás, amit a túrázók folyamatosan építgetnek. Órákig lehetne nézelődni, és ezt a látvány nem is nagyon lehet megunni.

Olyan dél tájékán visszatértünk a szállásra, majd búcsút kellett intenünk ennek a csodás világnak. Mindenki összecihelődött, majd indultunk haza. Cablecar-ral mentünk le a parkolóig ismét a már ismert szerpentinen. Én egyből el is aludtam, vagy 2 órát biztos szundítottam a buszon, onnantól pedig hazáig jókat röhögve telt az út.

Hálás vagyok a munkahelyemnek, hogy lehetőséget biztosított, hogy egy ilyen helyre eljussak. Sosem voltam még síelni sem, és még hótúrán sem vettem részt, így hatalmas élménnyel gazdagodtam. Arról nem is beszélve, hogy 2600 méter tengerszint feletti magasságba sem mindannap jut el az ember. 

Emellett örülök annak, hogy a kollegáim is 100%-osan meg voltak elégedve a kirándulással és annak szervezésével.

Nem is bánom, hogy emiatt nem tudtam bringázni a hétvégén :-)