2010. szeptember 25., szombat

Rendhagyó 24 órás váltóverseny a Bikeplanet.hu Girls tagjaként

Az idei év szezonzáró versenyt, a csillebéri 24 órás váltóversenyt, sajnos nem mondhatom méltó befejezésének az idei versenyszezonnak. Két éve már pórul jártam itt, amikor Adrival csatlakoztunk egy noname tagokból álló csapathoz. Idén a csapattal sem volt semmi gond, sőt nagyon is erős team-ünk lett, viszont az idő nagyon keresztbetett nekünk. Tekertem már sáros pályán, de ez mindent überelt.

Idén többször felmerült a kérdés, hogy milyen formában induljak el. Volt olyan verzió, hogy duóban megyek Sanyival, mivel idén először külön díjazzák a vegyes duó kategóriát is. Aztán Sanyi úgy döntött, hogy inkább bepróbálkozik a szolózással (élményeit itt olvashatjátok), sikerült neki segítőket is találni, így én nyugodt szívvel csatlakozhattam Balázs Bea által szervezett lánycsapathoz, a Bikeplanet.hu Girls csapathoz.



Sok élményem magáról a versenyről sajnos nincs, mivel mindösszesen 4 kört tudtam menni a pályán.  Első 3 köröm még teljesen jól ment, elég jó köridőket tudtam csinálni. Aztán mikor másodszorra következtem már leszakadt az ég, és tönkrevágta a pályát. Egy kört bírtam menni a sártengerban, bár ennek az is oka volt, hogy az utolsó 300 méteren elaludt a fejlámpám és Szilvi egyből leváltott. Ő még végigszenvedett két kört vagy egy óra leforgása alatt, aztán utána nekünk itt véget is ért a verseny. Úgy határoztunk, hogy nem megyünk ki tekerni addig, amíg a másik két lánycsapat sincsen kint a pályán. Alapban volt már 4 kör előnyünk, így csak arra kellett figyelni, hogy a többi lány vajon kimerészkedik e. Nem tették, a versenyt pedig hajnali 5-kor felfüggesztették, majd reggel 8kor végleg le is fújták. Így 32 megtett körrel nyertünk. Aminek természetesen örülök, de ezt így nem tartom igazi versenynek. 24 óra tekerés után is nyertünk volna, abban 100%-ig biztos vagyok, de akkor legalább kihajtottuk volna magunkat, hiszen pont azért mentünk, hogy végigküzdjük azt a 24 teljes órát. 

Sebaj, majd talán jövőre nagyobb szerencsénk lesz. Viszont most úgy látom, hogy jövőre nem biztos, hogy szeretnék csapatban indulni. Annyira nem fekszik nekem, hogy maxra kihajtsam magam rövid idő alatt. Mennék inkább hosszabbat, nyugodtabb tempóban. Érdekelne, hogy vajon duóban mennyit bírnék. De ezek még csak tervek, senki sem tudja, hogy vajon mi lesz velem egy év múlva. Addig még lesz pár verseny, ahol lesz lehetőségem letesztelni magam.:-)

Sanyi első szoló versenyén 8., Gabesz pedig hozta a formáját és 3. helyen ért célba. Gratulálok nekik!


A győztes BikePlanet.hu Girls csapata a Wowow Hot160-as kabátban: Balázs Bea (Bringabanda), Varga Viki (Bringabanda), G.Varga Ági (PCCC), Cséri Szilvi (ZKSE), Mischelberger Szilvi (Fillari), Horváth Ági (Meditech)



Versenyfotók itt a galériámban.
Fotókat köszönöm Hostya Zolinak!




2010. szeptember 7., kedd

Zell am See, azaz Das Wandernparadies der Weisssee-Gletscherwelt





Rendhagyó módon, most nem bringázással töltöttem a hétvégémet. Munkahelyemen mármár hagyomány, hogy évente több alkalommal is kirándulunk egyet, akár ezt csapatépítő tréningnek is hívhatjuk :).  A legutóbbi uticélunk: Zell am See -  Berghotel Rudolfshütte. Tátva is maradt a szám, mikor megláttam a weboldalát a hotelnek. Tehát a hely megvolt, márcsak időpontot kellett találni és leszervezni minden. Ez a feladat mindig az enyém:-) Több hetes szervezés után végre meglett az időpont, sikerült mindent leleveleznem a szállással - magyarul -, szereztem buszt, kötöttem biztosítást. Szóval elvileg eddig minden tökéletes :-)


Már hetekkel indulás előtt figyeltünk az időjárás alakulását, és a szálláson levő webkamerát, így nem ért minket váratlanul az ottani idő. Én sosem síeltem és sosem voltam ilyen helyen, így a ruhatáram sincs tele idepasszoló darabokkal. Egy alkalom miatt nem is akartam akkora költségekbe verni magam, így Apukám segítségével szereztem sí- és túranadrágot. Túrabakancsot azért vettem, hála a Decathlonnak és beszereztem egy 100%-ig vízálló kamáslit. Bringáskabátok pedig ilyen célra nekem bőven megfeleltek. Szóval ruha ügyileg is sikerült felkészülnöm. Nem is értem, hogy bírtam ennyi cuccot magammal cipelni :-D

Kolleganőm készített termoszban sok sok forralt bort, és rendelt pogácsát az útra, nehogy éhen és szomjan haljuk. Főnök azért pakolt még pár üveg röviditalt, biztos ami biztos:-)

Augusztus 4-én hajnali egykor (!!!) volt az indulás. Ez nagyon kegyetlen volt, de a majdnem 7 órás buszozás sem volt a legnagyobb élmény. Az sem tudtam hogy feküdjek. Ilyen örülnék, ha kicsit kisebb lennék, akkor jobban elférnék a buszülésen :-)

Fél 9-kor értünk fel a parkolóban egy 14 durva kanyart tartalmazó szerpentinen át - (bárcsak hoztam volna bringát, biztos feltekertem volna rajt, vagy két óra alatt...), ahonnan már csak felvonóval tudtunk csak továbbmenni, ugyanis a szállást máshogy nem lehet megközelíteni -  ez nem teljesen igaz, ugyanis 3 -4 órás gyaloglással és 800 méter szintkülönbség leküzdése után fel lehet jutni a felvonó használalta nélkül is :-). 
A legelső felvonókkal indultunk, 3 ember fért be kényelmesen egy cablecar-ba cuccokkal együtt. Ahogy haladtunk egyre feljebb és feljebb a felvonóval, úgy változott meg alattunk a növényzet és a környezet. Először még szépen csörgedező patakok, páfrányok uralták a hegyoldalat, aztán ezek kezdtek egyre jobban eltünedezni. Kezdett egyre kopárabbá válni a táj, egyre kevesebb lett a zöld növényzet, és megjelentek a hófoltok is. Aztán a hófoltok megsokasodtak és átvették az uralmat. Mindent beborírott a hatalmas fehérség. De mellette azért még csörgedeztek az apró patakok a hó olvadása miatt. Nagyon érdekes volt, hogy szinte pillanatok alatt átalakult mindent.
Nem sokkal később megérkeztünk a végállomásra a háromcsillagos Berghotel Rudolfshüttébe. Kívülről nagyon egyszerű épület, beülről pedig nagyon otthonos. Szobát talán kicsit kicsik, de tiszták, kényelmesek és szépek. A panoráma pedig az ablakból egyedülálló.
Többször felmerült benne a kérdés, hogy vajon hogyan építették ide a szállodát, meg a felvonókat, és a tó viztározóját. És hogy hoznak ide áramot, vizet stb... Ide valóban nem vezet fel út, nem bírom elképzelni, hogy csinálták...

Hamar megreggeliztünk, elkészítettünk a szendvicseket a túrához és elkezdtünk készülődni. Én például 3-szor öltöztem át, mire megtaláltam a megfelelő összeállítást :-) Először vastag túragatyát vettem, az nem volt kényelmes, meleg volt. Aztán sígatyát, az is meleg volt. Végül pedig felvettem az egyszerű túranadrágot a vízhatlan kamáslival, bízva abban, hogy ez lesz a tökéletes összeállítás. Többiek legalább jót röhögtek rajtam :-)

Túra előtt még így festettem...
Indulásra készen volt mindenki, így nekivágtuk a túrának. Nem sokkal később a szikrázó napütésnek nyoma sem volt és nekiállt esni az eső, majd sűrű köd lett. A csapat nagyobb része ekkor úgy határozott, hogy visszafordul. Én nem akartam, bíztam benne, hogy megjavul az idő és nem kapok majd tüdőgyulladást :-) Végül 7-en maradtunk a 14-ből. Az eső aztán valóban elállt, de addigra a nadrágom kamásli feletti része teljesen elázott, és mivel a kabátom sem vízálló, így éreztem, hogy a hátam és kezd vizes lenni. Szerencsére a bringástáskámhoz tartozik egy zsák, amit esőben rá kell húzni, így az nem ázott el, és a telefonom is túlélte benne az utat.
A terep egyre nehezebb lett: meredekebbek a sziklák és egyre több hóval akadályozott minket. Nem is amiatt aggódtam, hogy hogyan jutok fel a hegytetőre, hanem inkább a visszaút aggasztott :-) 
István, a boss, nagyon hajtott minket. Nem állhattunk meg sehol, menni kellett, mert különben kihülünk. Igaza is volt, de nekem már nagyon kellett volna enni és inni. Bringázásnál megszoktam, hogy óránként kell enni valamit :-)
Itt már kezdődtek a bajok ...
Egyre jobban fáradtunk, többeknek már mindene átázott, de nem adták fel, és jöttek tovább. Bár ennek az is az oka lehetett, hogy nem akartak egyedül visszaindulni, hátha nem találnak vissza :-)

Kb 2 óra mászással elértük az egyik csúcsot, a Kalser Tauernt, ahol egy kereszt volt, melynek mindkét oldalára helyeztek egy keresztrefeszített Jézust.

Hátborzongató volt fentről a kilátás, és valami csodaszép volt látni a felhők mozgását. A hegycsúson még csodásan sütött a nap, de a háttérben már gyűltek a sötétszürke gomolyfelhők. A színeknek ezt a játékát nem is lehet igazán leírni, de remélem az alábbi képpel világossá válik, hogy mit is szeretnék elmondani.

Ekkor hívtak minket a többiek, hogy merre vagyunk már. Nem is igazán mi érdekeltük őket, hanem az, hogy mikor érünk vissza, mert nálunk volt a pénz, így nem tudtak iszogatni a bárban :-D 
A többiek észrevettek távcsővel, forró rumos kakaóval a kezükben lestek minket, hogy éppen merre járunk. Ránk is zummoltak a fényképezővel.
Az őrült survivor-ok küzdenek fel a hegycsúcsra -  zummolt fotó a szállásról
Ismét kezdett elromlani az idő. Bár István még menni akart tovább, de azt már mi nem vállatunk be, így 5-en elindultunk vissza. Lefele már gyorsabban haladtunk, de óvatosan kellett haladni, ugyanis egy rossz lépés és kitörhetjük a bokánkat. A meredek részeken nem mertem lemenni, de találtam egy alternatív lejutási módszert. Lecsúsztam a fenekemen. Fu, mekkora élményt volt. Csúszás közben pedig kiabálltam, hogy SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉÉG!!! :-D 
Itt már mindenki nagyon fáradt volt, egyre lassabban haladtunk, alig vártuk, hogy visszaérjük a hüttébe. Ismét elkezdett esni a eső, ez már nekem is nagyon betett, mert már csavarni lehetett a kabátomból a vizet és fáztam is.

Több órás séta után végre visszaértünk a jó meleg szállásra, ahol a többek megtapsoltak, hogy végigcsináltam és úgy néztek rám, mint egy túlélőre :-) Nem igazán volt kedvem élménybeszámolót tartani, inkább rohantam a forró zuhany alá és átöltözni. Életmentő volt :-) Utána pedig elfogyasztottam két börge Stroh rumos kakaót :P

Délután kicsit időztünk a bárban, majd a medence mellett. Akartunk szaunázni is, de letettünk róla, mivel ott ruha nélkül szokás, én meg olyat nem vagyok hajlandó  :-)
Esti vacsora nagyon finom volt, jókat beszélgettünk és iszogattunk. Kaptunk egy külön felszolgáló fiút, aki erdélyi magyar volt. Sokat beszélgettünk vele, hogy milyen úton-módon került ide, és mióta van itt. Még a műszakja lejárta után is ottmaradt társalogni velünk. 
Nekem már kezdett nagyon végem lenni. Na nem az alkoholtól, hanem a fáradtságtól. Így hamar lefeküdtem aludni az emeletes ágy felső szintjére. Éjjel ezzel meg is gyűlt a bajom, amikor a mosdóban indultam és lemásztam az ágyról a sötétben, és beleléptem a Timi táskájába :-)

Másnap nagyon szép idő volt, így elindították a felvonót a hegycsúcsra. Olcsónak nem igazán mondanám a felvonót, de nem baj, megéei. Viszont így a többieknek is lehetősége nyílt feljutni oda, ahova mi előző nap több órás gyaloglás után feljutottunk. 10-15 perc alatt fel is értük. Nem volt most fagy, így nekem nem ragadt oda a nyelvem a felvonóhoz, mint a Dum & Dumber-ben :-D

Annyira jó idő volt és meleg, hogy még pulóvert sem igazán kellett felvenni. Kicsit sétálgattunk fent, és természtesen a hógolyózás sem maradt el.

Az egész hegy tele van látnivalóval. Szinte minden kisebb szikla után van valami érdekes: egy hegyi tó, egy patak, vagy éppen egy kőrakás, amit a túrázók folyamatosan építgetnek. Órákig lehetne nézelődni, és ezt a látvány nem is nagyon lehet megunni.

Olyan dél tájékán visszatértünk a szállásra, majd búcsút kellett intenünk ennek a csodás világnak. Mindenki összecihelődött, majd indultunk haza. Cablecar-ral mentünk le a parkolóig ismét a már ismert szerpentinen. Én egyből el is aludtam, vagy 2 órát biztos szundítottam a buszon, onnantól pedig hazáig jókat röhögve telt az út.

Hálás vagyok a munkahelyemnek, hogy lehetőséget biztosított, hogy egy ilyen helyre eljussak. Sosem voltam még síelni sem, és még hótúrán sem vettem részt, így hatalmas élménnyel gazdagodtam. Arról nem is beszélve, hogy 2600 méter tengerszint feletti magasságba sem mindannap jut el az ember. 
Emellett örülök annak, hogy a kollegáim is 100%-osan meg voltak elégedve a kirándulással és annak szervezésével.

Nem is bánom, hogy emiatt nem tudtam bringázni a hétvégén :-)


2010. szeptember 1., szerda

Mátra maraton 2010

Kicsit rendhagyóra sikeredett az idei utolsó topmaraton. Már szerdán leutaztunk Sanyival, hogy kicsit rápihenjünk a versenyre és pályátjárjunk.
Jó ideig keresgéltük a megfelelő szállást, végül a Mátrai Gyógyintézet kékestetőn levő egységében foglaltunk szobát 5 éjszakára. Ekkor még nem tudtuk, hogy Mókusország kellős közepébe fogunk csöppenni :-)

Első nap nem tudtunk tekerni, mivel későn értük fel a Mátrába, másrészt egy nemvárt probléma lépett fel. Fullra lekopott a hátsó fékpofám, és már a tárcsát koptattam. Tomi bediklálta telefonba a gyöngyösi bringaboltok elérhétőségét, aztán kezdtem is felhívkodni őket. Természetesen sehol sem volt shimano fékbetét, el is keseredtem, hogy most mit fogok én itt csinálni szombatig bringa nélkül (legvégső esetben Gabeszék arra tudtak volna nekem fékbetétet hozni egerszegről). Aztán csoda történt: visszahívott az egyik bringaboltos, hogy mégis van fékbetétjük, csak a kollegái úgy eldugták, hogy nem találta meg. Ugrás be a kocsiba, és irány le Gyöngyösre. Már jóval zárás után voltunk, de a boltos ígyis megvárt minket. Örök hála neki, így utólag is.

Csütörtöki program a középtáv bejárása volt. Legurultunk Sástóig és onnan kezdtük meg a menetelést.
Kékesi csúcsmászás deviant-os álcában
Deviant-os egyenmezünk kissé megtévesztő volt :-)
Majd 5,5 órát tekerünk aznap, de csak túratempóban, és a végére már nagyon megfájdult a térdem. Vissza a kékesre már néha Sanyi tolt felfele, mert nem mertem jobban erőltetni.
Pénteken Galyatetőig kocsival mentünk és a hosszú távos részt jártuk be. Be kell vallanom, hogy a hosszú táv szakasza sokkal élvezetesebb, izgalmasabb, mint a közép- és rövid távé.
Szombatra elromlott az idő, így nagyrészt pihentünk és még este tekertünk egy laza kékes mászást.

Vasárnap pedig jött a maraton napja, az idei utolsó középtávos megmérettetésem. Mivel OB címre közel sincsen esélyem, MK már végetért, Topmaraton összetett sem számít nekem, így gondoltam végre meg próbálom csinálni, hogy nem kezdek be az elején, és kiderül, hogy mennyi erőm marad a táv második felére.


Hosszútávosok 10-kor elrajtoltak, így egyedül maradtam. Én rajtom fél 11-kor volt. Középtávos fiúk hamar elfoglalták a rajt területet, így nekünk elit lányoknak egy külön kis bejáratot kellett csinálni, hogy az első sorba kerüljünk. Még mindig kicsit furcsa nekem, hogy legelsők között léphetem át a rajtvonalat.

Rajt kicsit csúszott, mert a felvezető motor nem indult be, addig kénytelenek voltunk hallgatni a mögöttünk levő fiúk hülyeségeit.

Kb 5 perc csúszással lassu rajttal elindultunk. Innentől ismét jött a szokásos történet: látom, hogy az összes elit lány szépen elhalad mellett, már aki elhaladt mellettem ... a nagyrészük már a egyből a rajtnál előttem volt. Nagy volt a kísértés, hogy menjek utánuk, de nem szabadott. Betonos részen 180 fölé nem engedhettem a pulzust. Ez többé kevésbé össze is jött, közben persze mindenki szépen eltekert mellettem. Ezután jött a sípálya, ahol még mindig aránylag tudtam alacsonyabb pulzussal és egyenletesebb tempóval tekerni felfele. 36 perc alatt fel is értem a csúcsra ( előző napokban 42 alatt sikerült). 
Ittam egy pohár vizet és irány lefele. 

Aztán jött a lefele a száguldás. Tisztában voltam vele, hogy az nagyon rossz lesz, kegyetlenül szétrázta a kezem az a köves lefele. A kulacsom folyton ki akart repülni, így azt kellett figyelgettem végig, amiatt néha be is lassultam. De így is sikerült jó pár fiút otthagynom a lefelén.

1: 12 alatt értem vissza az Adrenalin parkba, ahol kicsit megzavarodtam, mivel nem igazán láttam át, hogy merre kell kimenni. Volt pár meredekebb lefele, ilyenek előtt még azért be szoktam parázni és mindig az első gondolat az, hogy leszállok J Aztán lementem mindegyiken, túl sokan látták volna, hogy letolom, az meg égő :-)
Innentől többször egyedül tekertem, nem volt körülöttem senki. De azt nem igazán szeretem. Próbáltam nyomni neki a Szénégetőig, hiszen még bőven kellett maradnia erőmnek. Maradt is, tudtam menni. Sajnos az enyhén lankás részen még mindig gyenge vagyok, ott nagyon nem akar menni a bringa. Ilyen helyeken sok időt vesztek.
Végre sikerült felérnem a szénégetőig, innentől már szinte csak gurulni kellett lefele. Dózerúton mentem amennyire tudtam. Az egynyomos köves felfelén sem hátráltatott senki, sőt még el is engedtek a többiek  Itt meghallottam, hogy jön a motoros. Hujuj, akkor jön a hosszútáv eleje. Jött is Parti Andris, majd Szilárd is.
Innen kiérve a betonos felfele már kicsit fáradtam, de még azért tudtam menni. Be az erdőben, az új részen nagyon rossz volt tekerni, túl  hepehupás volt, nem szeretem az ilyet. Aztán túlélve ezt rövid szakaszt, már csak 5 km volt vissza. Ott mentem még amennyire tudtam, és végül 3:12 alatt beértem. 17,4-es átlaggal, ami a 6. helyre volt elegendő.

Szerintem ez jó idő, de sajnos megelőznöm most sem sikerült egy lányt sem, akik eddig is előttem szoktak beérni. Bár most kb 5-6 percre voltak csak tőlem. De egyáltalán nem bánkódom.
Visszajelzések, és a saját tapasztalatom alapján is tudom, hogy egész jól mentem. Már hónapok óta rágták a fülem, hogy ne kezdjek be az elején, és meglátom, hogy meglesz az eredménye. Év végére azért csak sikerült ezt összehoznom. Jó így befejezni az idei maratonos szezont :-)

Verseny után végre volt lehetőségünk kicsit tovább maradni, így tudtunk beszélgetni, és egy jót gyros/palacsintázni a kedvenc bringástársainkkal. 

Hogy mit hoz majd a 2011-es év? Még magam sem tudom:-)  Egy biztos, jövőre már nem lesz kérdés, hogy melyik távon is induljak, jól megbaratkoztam én ezzel a középtávval :-)


Fotókért köszönet: Járfás Andinak, HZolinak  és a HegyiBringásoknak